Minden népnek megvan a maga jellemző hobbija. Ha gyerekkorom leghatékonyabb tanára – anyámék Philips tévéje – megtanított nekem bármit is, akkor az az, hogy az angolok monoklit viselve teát szürcsölgetnek, a franciák csíkos fölsővel és bajuszkával eszik a bagette-t, miközben kritizálják egymást és az amcsik békéről szóló rock n’ rollt hallgatva addig bombáznak fejlődő országokat, amíg a lakosok a kannibalizmus felé nem fordulnak.
A magyar népnek is megvan a maga nemzeti elfoglaltsága, ami kevésbé ismert világszerte – főleg azért, mert a senkit sem érdeklünk igazán (Mikor egyes városokban többen laknak, mint ahány magyar összesen van, nehéz hibáztatni őket ezért. Ha nekünk van székünk az ENSZ-ben, adhatnának New Yorknak vagy Tokiónak is. Mindkettőben többen laknak, mint nálunk.). A mi nemzeti hobbink a panaszkodás.
Az ország lakosságának ijesztő százaléka a panaszkodás különböző szintjeivel kommunikál. Panaszkodunk a zöldségesnél, a buszon sőt, egyesek panaszkodnak vízágyúk és könnygázgránátok kereszttüzében. Az ember azt hinné, hogy ez a népességben előforduló csórók és lúzerek irracionális magas számának tudható be, de a sors nem egy viszonylagos luxusban élő milliomossal hozott össze, és úgy tűnik nekik van a legnehezebb életük. „Már megint megkarcolta valaki az Audit mert keresztbe parkoltam négy mozgássérült parkolóhelyen! Az állatok!”
Magyar ember lévén tehát az elégedetlenség nekem is a természetes állapotom. Szétnézek a világban, és ha nem is az egyértelmű szörnyülködés, de egy „Meh. Lehetne jobb is” érzés uralkodik el rajtam. Sokat gondolkodtam rajta, hogyan tudnám puszta panaszkodás helyett valamiféle konstruktívabb mederbe terelni az energiáimat, kitörve az ördögi körből. De fogalmam sem volt, hogyan álljak neki. Ki az illetékes?
